Kattints a történet első részéhez

Kattints a történet második részéhez

Kattints a történet harmadik részéhez

Kattints a történet negyedik részéhez

A történet előző két részében kicsit alaposabban belemerültünk a száraz elméletbe, úgyhogy úgy érzem, ideje megint előrelendíteni a történetet.

Több mint egy hét után Motolban végre eljött a nap, amikor az orvosok úgy döntöttek, hogy Sárinkát és a barátnőmet már hazaengedik. Kihirdették a D-napot, amikor sor kerül az elbocsátásra. A munkahelyemen a legtöbb balhét elsimítottam, és szabadságot vettem ki, lényegében az összes maradék szabadságomat.

Dél után átverekedtem magam egész Prágán Motolig, és örültem, hogy végre megint otthon lesznek a lányok. Sárinka délben még kapott kórházi inzulint meg ebédet, a többi már rajtunk múlt. Csak az elbocsátási procedúra húzódott el kissé aránytalanul. Az egyik doktornőtől az eszközökre kellett receptet szerezni, a másiktól az inzulinra. Ezenkívül az oktatóorvos is szeretett volna még utoljára beszélni velünk. A doktor úr, akihez később az ambulanciára kellett járnunk ellenőrzésre, éppen szabadságon volt, így azt a feladatot kaptuk, hogy menjünk el hozzá időpontot kérni 14 nappal későbbre, bár már minden időpontja foglalt volt, és még azon a héten egyszer vissza kellett mennünk az osztályra az addigi doktornőhöz konzultációra és ellenőrzésre.

Mindkettőnknek tele volt a feje, a sok elintéznivaló és az előttünk álló teendők a fejünkre nőttek, és kezdtem kissé ideges lenni, ha arra gondoltam, hány óra van. 17:30-kor már otthon kellett lennünk, inzulint beadni és vacsorát adni, közben 14, majd 15 óra volt, és még mindig nem volt meg mindenünk. Ráadásul a doktornőt elhívták valahová egy sürgős esethez, és nem lehetett tudni, mikor jön vissza. Hazáig körülbelül egyórás út várt ránk, attól függően, mennyire lehet éppen áthaladni Prágán, de akár hosszabb is lehetett. Végül a doktornő visszatért, és nekünk talán már minden szükséges receptünk megvolt, a fejünk meg akkora volt, mint egy léggömb.

Bementünk a kórházi patikába Motol főépületében. Fecskendőjük nem volt. Az inzulint, amit a doktornő felírt, állítólag már nem gyártják, és nincs nekik. A szlovákiai gyógyszerészkisasszony semmilyen tanáccsal nem szolgált, és túl kedves sem volt. A doktornőtől tudtuk, hogy lent valahol a kapunál van még egy patika. Elmentünk hát oda, az idő pedig rohamosan fogyott.

A patika szerencsére magánkézben volt, és amint előálltunk az inzulinrecepttel, maga a tulajdonos, a gyógyszerész úr kezdett foglalkozni velünk, egy nagyon kellemes fickó. Elmagyarázta, hogy a doktornő által felírt inzulint valóban nem gyártják már, és hogy ez tévedés lehet. Elmagyaráztam, hogy most engedtek ki minket a kórházból, egy óra múlva inzulint kell beadnunk, de még se fecskendőnk, se inzulinunk, és hogy ettől már egy kicsit idegesek vagyunk. A gyógyszerész úr készséggel felhívta a doktornőt, néhány sikertelen próbálkozás után még a mobilszámát is sikerült kicsikarnia a kolléganőjétől, tisztázták, hogy tévedés történt, és kiadta nekünk a megfelelő inzulint azzal, hogy amikor a hét végén ellenőrzésre jövünk, hozzuk el neki a megfelelő receptet, hogy ma már ne tartson fel tovább minket. Egyúttal felajánlotta, hogy ha bármire szükségünk lenne, nyugodtan csengessünk be akár nyitvatartási időn kívül is, mert ott lakik az épületben. Egyszerűen remek, valahogy így képzelné ezt az ember.

Már kicsit nyugodtabban indultunk hazafelé, különösen azután, hogy a forgalom egészen kivételesen semmilyen kihívást nem jelentett. Időben hazaértünk, beadtuk az inzulint, és odaadtuk a sebtében összedobott, rögtönzött vacsorát.

A következő 14 nap igazán nehéz volt. A tudásunk annyiból állt, amennyit az előző két részben leírtam, tapasztalatunk pedig egyáltalán nem volt. Egyelőre úgy gondoltuk, hogy feltétlenül, hajszálpontosan tartani kell a kórházban meghatározott inzulinadagokat, az étkezéseket pedig percre és grammra pontosan. A napjaink azzal teltek, hogy kitaláljuk, mi legyen a következő étkezés, recepteket kerestünk, méricskéltünk és főztünk.

Nem tűnik olyan megterhelőnek, idővel megszokja az ember, de aztán rájön, hogy az addig főzött ételek többségét tulajdonképpen nem tudja újra elkészíteni, mert nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen pontosan meghatározni minden összetevő szénhidráttartalmát. Hogy sokkal gyakrabban kell bevásárolni, és a bevásárlás sokkal tovább tart, mert különösen az első napokban és hetekben minden terméken át kell böngészni az úgynevezett „jelzőlámpát” – a 100 g-ban található szénhidrát mennyiségére vonatkozó információt. Sok olyan termékről, amelyet az ember korábban rendszeresen vásárolt, ez az információ hiányzik. Másoknál pedig egy hasonló termék cukortartalma gyökeresen eltérő lehet. Egyszerűen pokol.

Főzéskor elég nagy gondot jelent minden, amit az ember korábban liszttel, keményítővel vagy tejszínnel szokott sűríteni. Sárának általában külön lábasban / serpenyőben / wokban kell főznünk, mert az ő étele más összetételű. Egyszóval az első 14 nap azzal telt, hogy a barátnőmnek és nekem reggeltől estig akadt dolgunk bőven, hogy a kicsi azt ehesse, amire szüksége van, akkor, amikor szüksége van rá, és megkapja az inzulint, meglegyenek a mérések meg minden.

A vércukorszint még így is rettenetes dolgokat művelt. A könyvben azt írják, hogyan lehet megfigyelni az egyik nap tendenciáját, és másnap reagálni rá, megpróbálni változtatni valamin, csakhogy Sára vércukorszintje a hipótól (2,5 mmol/l) a hiperig (20 mmol/l) ugrált (legközelebb elmagyarázzuk), és ezt nem lehetett megakadályozni, azt sem tudtuk, hogyan kellene.

Szerencsére két-három nap múlva újabb kontroll következett...

(folytatás legközelebb, ismét hétfőn 16:35-kor)

Ezt RIK az eredeti blog indulásának idején írta, nem minden információ állja meg a helyét a mai ismeretek fényében.