Kattintson a történet első részéhez
Kattintson a történet második részéhez
Kattintson a történet harmadik részéhez
Kattintson a történet negyedik részéhez
Kattintson a történet ötödik részéhez
Kattintson a történet hatodik részéhez
Kattintson a történet hetedik részéhez
Kattintson a történet nyolcadik részéhez
Kattintson a történet kilencedik részéhez
Kattintson a történet tizedik részéhez
A mai részben a DM1-gyel való élet gyakorlati oldalával szeretnék foglalkozni. Ahogy már említettem, mostanra már majdnem négyéves kislányunk, Sára DM1-ben szenved, amelyet februárban diagnosztizáltak nála. Kezdetben sokáig és nehezen szoktunk hozzá a napirendhez, a betegséggel járó gondokhoz és teendőkhöz, de idővel valamelyest stabilizálódott a helyzet, Sárinka cukorbetegségét kielégítően kordában tudjuk tartani, és a betegség az életünket kísérő rutinná vált. A rendszeres mérésekkel, az inzulininjekciókkal, a különleges főzési móddal, az éjszakai ébredésekkel és a korai keléssel együtt.
Ami viszont változatlan tény, hogy Sárinka nem járhat majd óvodába. Később az iskolában már más lesz a helyzet, és az sem lesz egyszerű, de az óvoda most szóba sem jöhet. Emiatt a barátnőm sem járhat dolgozni, 4 év szülési szabadság után meg kell szüntetnie a munkaviszonyát, és így gyakorlatilag Sárinka gondozása mellett magának kellene fizetnie a társadalom- és egészségbiztosítását.
Ilyen esetben logikus, jogos és törvényes megoldás a 108/2006 Sb. számú törvény szerinti szociális ellátás, vagyis az ápolási támogatás kérelmezése.
A törvény így fogalmaz: „Az ápolási támogatás a más természetes személy segítségére szoruló személyeknek jár a szükséges segítség biztosítása céljából. A támogatásra az a személy jogosult, aki tartósan kedvezőtlen egészségi állapota miatt más természetes személy segítségére szorul saját maga ellátásában és önállósága biztosításában, a függőség mértéke által meghatározott terjedelemben.”
Egy négyéves, diabetes mellitusban szenvedő gyerek, akinek naponta min. 7x kell vércukrot mérni, naponta min. 4x kell injekcióban inzulint adni, és naponta min. 6x kell meghatározott ételadagokat ennie, véleményem szerint és a törvény leírása alapján is eléggé egyértelmű példa. Ráadásul a gondozó személynek, jelen esetben az anyának, nincs módja munkába járni, az óvoda nem lehetséges stb. Ahogy az előző részben elmondtuk, a Saint Vincent-i protokoll az állam növekvő szerepét rögzítette a betegek ellátásában. Legalábbis ilyen megállapodás született a múlt század nyolcvanas éveinek végén.
Milyen a valóság? Siralmas. A barátnőm, mivel a fővárosunkban van az állandó lakcíme (bár ténylegesen Prágától mintegy 35km-re délre lakunk), elment benyújtani a kérelmét a saját „szociális hivatalába”, a főváros megfelelő kerületében.
Az ottani ügyintézőnek felvázolta a probléma lényegét és látogatása célját. A hivatalnok a rá jellemző szakértelemmel visszavágott, hogy cukorbetegségre „az ő főnöknőjük nem ad támogatást”. Ráadásul hogyhogy nem Prágában lakik, oda valakit Benešovból kellene kiküldeniük, és az rengeteg pénzbe és fáradságba kerülne, szóval tényleg akarja-e kérelmezni, amikor tulajdonképpen fölösleges, és úgysem kap semmit.
A barátnőm ellenállt a befolyásoló nyomásgyakorlásnak, és nyugodtan megismételte, hogy valóban be akarja nyújtani a kérelmet. A hivatalnok tehát a jól végzett munka fölötti lelkesedéssel és örömmel átvette a megfelelő nyomtatványt.
Aztán néhány hétig nem történt semmi, majd felkeresett minket egy benešovi hivatalnok, hogy eljönne ellenőrzést tartani. Megbeszéltünk egy időpontot, és a nagy napon meglátogatott minket „Zubatá”. Megborzongtam az emlékektől (1995-1996 között a járási hivatalban dolgoztam informatikusként – ez volt az első munkahelyem), amikor megtudtam, hogy a hivatalnokok még mindig csak hivatali sofőrrel utazhatnak az ügyfelekhez meg hasonló helyekre – aki viszont ebben az esetben nem volt képes megtalálni a címünket. Hát elmentem érte egy beazonosítható helyre, és a hivatali Octaviával a nyomomban hazaértem. „Zubatá” egy fiatalabb, szőke hivatalnoknő volt, és nagyon készségesen, kedvesen viselkedett.
Rögtön elmagyarázta, hogy az ő „hatáskörébe” csak az tartozik, hogy kitöltsön velünk egy kérdőívet, a többiről majd a felülvizsgáló orvos és a felettesei döntenek. Belementem ebbe a kérdőíves, közönyös játékba, és alattomos kérdésekre számítottam. Zubatá a néven és a címen kívül csak úgy mellékesen megkérdezte, mi a kérelem oka. Próbáltam elmagyarázni, hogy az egyes típusú diabetes mellitus, ami sajnos nemigen jutott el hozzá másként, mint valami idegen kifejezésként.
Ezután jöttek a kérdőív kérdései, amelyek lassan az őrületbe kergettek. A nyomtatványt nyilvánvalóan olyan nyugdíjasok gondozására tervezték, akik már nem járnak és nem gondolkodnak, egy hároméves cukorbeteg kislány esetéről viszont semmit sem árult el! Találomra kiválasztok néhány kérdést:
Felismeri az évszakokat? „Hát tudja, hároméves, amikor meleg van, fürdünk, érti, hogy nyár van, amikor hóembert épít, akkor valószínűleg tél van, ugye.”
Képes tíz percig állni? „Természetesen képes, bár ez a kérelmünk szempontjából teljesen lényegtelen.”
Képes önállóan ételt venni magának? „Hát tudja, nem arról van szó, hogy ne tudna ételt venni magának, hanem arról, hogy nem szabad neki, csak a megfelelő időben, és az ételnek grammra pontos mennyiségű szénhidrátot kell tartalmaznia ... érti?”
Hát tudja, ez a nyomtatvány valószínűleg nem alkalmas gyerekekhez, de nekem ezt ki kell töltenem Önökkel, ez alapján fogják elbírálni ...
Aki ismer, nem fogja elhinni, hogy kívülről végig nyugodt tudtam maradni. Viszont megértettem, hogy csak egy rosszul programozott interfész ül előttem. Elhatároztam hát, hogy felébresztem Zubatá kisasszony önálló ítélőképességét. Miután kitöltöttünk egy rakás rovatot, amelyeknek semmi közük nem volt a kérelemhez, nekiláttam szemléletesen elmagyarázni, miről is van szó. Hogy olyan gondozásról van szó, amelyre szükség van, és amelyről eddig egyáltalán nem kérdezett minket. Megmutattam neki, hogyan néz ki a vércukormérés (épp uzsonnaidő volt) – külön ügyeltem rá, hogy lássa a vért –, megmutattam az eredmény kiértékelését, a diabétesznaplót és az uzsonna elkészítését mérleggel és számolással (szerintem azt az összetett arányszámítást így sem fogta fel), az injekciókat, amelyekkel szúrunk, az inzulint stb. stb., és alapjában véve legalább azt elértem, hogy a feletteseinek leadott nyomtatványhoz mellékeli a DM1-ről szóló leírásomat is, amelyet e-mailben küldök el neki.
Összeállítottam hát egy háromoldalas leírást, benne minden olyan tevékenység leírásával, amelyet a gondozó személynek el kell végeznie (a szóban forgó törvény alapvetően éppen a gondozó személy által végzett műveletek száma alapján tesz különbséget abban, hogy megítélik-e az ellátást, és milyen összegben), és egy ismertetővel arról, mi is a cukorbetegség. Világos volt számomra, hogy még a felülvizsgáló orvos sem feltétlenül érti a probléma lényegét. Már többször tapasztaltuk, hogy más szakterületek orvosainak semmit sem mond az, hogy DM1. Ráadásul ki lesz felülvizsgáló orvos? Biztosan az, aki annyira alkalmatlan a gyakorló orvoslásra, hogy még körzeti orvosnak sem megy el.
A hosszas elbírálás eredménye végül legalább a legalacsonyabb, 3000,- összegű támogatás megítélése lett. Vagyis győzelem. Az ellátás ugyan még véletlenül sem fedezi a szükséges költségeket, de az már győzelem, hogy a barátnőmnek nem kell magának fizetnie a társadalom- és egészségbiztosítását, ha már nincs lehetősége munkába járni.
(A szükséges eszközök árairól és az egészségbiztosító taktikájáról majd legközelebb ... ismét hétfőn, 16:35-kor, mint mindig)
Ezt RIK az eredeti blog indulásának idején írta, nem minden információ állja meg a helyét mai tudásunk fényében.