A DM1 diagnózis című sorozat, amelynek most az első részét nyitottátok meg, arról fog szólni, hogyan lett az akkor hároméves kislányom egyes típusú cukorbeteg, vagyis hogyan betegedett meg diabetes mellitusban, amelyet DM1-nek, korábban pedig IDDM-nek (inzulin-dependant diabetes mellitus) is neveztek. A történetben szó lesz a betegség kezdetéről és lefolyásáról, magáról a betegségről, a jövőbeli kilátásokról, az egészségügyi és más intézményekben szerzett tapasztalatokról, és olyan slágertémákat sem hagyok ki, mint a szociális munkás látogatása (akit mi Kaszásnak becézünk), amikor a szociális támogatás iránti kérelem ellenőrzése céljából környezettanulmányt készít az otthonunkban. Lehet, hogy néhányatok számára unalmas történet lesz, de igyekszem majd itt-ott valami mókával feldobni, ha lesz rá lehetőség. Csak nálunk körülbelül 2000 gyerek szenved ebben a betegségben, mégsem tudnak róla túl sokat az emberek. Talán ezért is döntöttem úgy, hogy elmesélem ezt a történetet, mert a környezetünk leggyakoribb reakciója ez:

Cukorbetegség? Az semmiség, a nagymamámnak is az volt ...

A DM1 és a DM2 közötti különbséget valamelyik következő részben magyarázom majd el. De most már felgördülhet a függöny, megszólalhat a csengő, és kezdhetjük ...

Kilenc hegyen, kilenc folyón és kilenc erdőn túl élt egyszer egy kicsi Sárinka. A kislány ugyan császármetszéssel jött a világra, mert édesanyja enyhén deformált méhében kevés volt a hely (U. i.: a császármetszés némi szóbeli hasonlóság ellenére sem cukrászati termék, így aztán a cukorbetegséghez az égvilágon semmi köze), mindazonáltal teljesen egészségesen született, és hároméves koráig minden jel szerint az is maradt. Sárinka élénk, gondolkodó gyerek, és a legtöbb szülőhöz hasonlóan nekünk is sokáig eszünkbe sem jutott, hogy egyáltalán valami baj lehet.

A fordulat nem sokkal 2007 karácsonya után következett be, amikor Sárinka megbetegedett. Egy komolyabb megfázás vagy influenza negyvenfokos lázzal jelentkezett, amely nem akart elmúlni, illetve pár nap után újra visszatért. Az orvosok a szokásos gyógyszeres kezelést írták elő, és több mint egy hét után a betegség végül mégis elmúlt. Ahogy magas láznál szokás, az orvosok fokozott folyadékbevitelt javasolnak, és azt, hogy vegyük rá a gyereket az ivásra. Míg addig Sárinka alapvetően elutasította az ivást (bár kicsi kora óta, ha ivott, csak vizet ivott, édes üdítőt magától sem kívánt), és nagyon nehéz volt rávenni, hogy igyon valamit, e betegség alatt fordulat történt, és magától olyan örömmel iszogatott, hogy csak na. Ebben a szakaszban, a láz idején ez elégedettséggel töltött el minket, hogy végre iszik. Természetesen ezzel együtt gyakran járt vécére is, de ez megfázásnál normális, úgyhogy továbbra sem fogtunk gyanút.

Sára ebből a betegségből felgyógyult, és semmi olyasmit nem mutatott, ami aggasztott volna minket, talán csak azt, hogy megmaradt a sok ivás, és éjszakára újra pelenkát kellett adnunk rá. De az ivásnak továbbra is örültünk. A következő hetekben azonban alattomosan jelentkezni kezdtek a betegség tünetei, amelyeket még mindig egyáltalán nem vettünk észre. Fokozatosan fáradékonyabb lett, nem volt kedve sétálni és általában semmilyen fizikai tevékenységet végezni, időnként pedig rendkívül ingerlékennyé vált. De mindez továbbra is csak olyan formában jelentkezett, hogy semmi okunk nem volt bármiféle betegségre gondolni.

Halványan emlékszem egy pillanatra, amelyen akkor nevettünk, de néhány nappal később már a hideg futkosott a hátamon, amikor eszembe jutott. Fát hasogattam a kertben, Sárinka pedig segíteni akart az anyukájának bepakolni a felhasogatott fahasábokat a kosárba. Odaadott neki két hasábot, a harmadiknál pedig felsóhajtott, hogy ez milyen nehéz, és hogy már nem bírja. Viccesnek tűnt ... de ő tényleg nem bírta ... később elmagyarázom, miért ...

Elérkezett a sorsfordító hétvége, amikor elutaztunk a szüleimhez Dél-Csehországba. Sárinka kicsi kora óta rosszul volt az autóban, így a nem egészen 100 km-es utat rendszerint több, friss levegőzésre beiktatott megállóval és nagyon nyugodt tempóban tettük meg. Ezúttal ráadásul egy kitérőt is kellett tennünk, és megállnunk az asztalosnál, aki a konyhabútorunkat készítette. Az asztalostól jövet, amikor a szüleimig már csak úgy 12 km volt hátra, Sárinkának vécére kellett mennie. Nem akarta, hogy megálljunk, mondván, már mindjárt ott vagyunk, és kibírja. Akkoriban a kedvenc filmje a Disney animációs filmje, a Verdák (Cars) volt, úgyhogy mondogatni kezdte: „Apa gyorsan megy, és hamarosan ott leszünk a papánál. Megnyerjük ezt a versenyt.” Én persze egyáltalán nem versenyeztem, és miután még két falun áthaladtunk, Sárinka lemondóan kijelentette: „Hát azt hiszem, ezt a versenyt én aligha nyerem meg.” Rögtön meg is álltunk pisilni. Korábban soha nem fordult elő, hogy ha indulás előtt pisilt, ne bírta volna ki a szüleimig. Ezek már olyan jelek voltak, amelyeket észrevehettünk volna ...

Az a hétvége azonban mindent megváltoztatott. Sárinka egyre fáradtabb lett. A papával és a mamával azt terveztük, hogy szombaton elmegyünk a közeli kilátóhoz, amely a környező erdők egyik dombján áll. (Sára később aztán a kilátótúrák szenvedélyes rajongója lett, de erről majd a Kirándulások gyerekekkel rovatban lesznek cikkek.) Csakhogy Sárinka hirtelen rettenetesen fáradt volt. Azt hittük, valami „hagyományos” betegség bujkál benne. A szüleim is észrevették, hogy a szokásosnál többet iszik, és gyakran pisil. Ez már szöget ütött a fejünkbe. Este aztán egyszer csak elhányta magát. Utána viszont jobban lett, és elaludt. Vasárnap hazatértünk, és elkezdtük alaposabban figyelni Sárát. Az első kérdés az volt, hogy valójában mennyit iszik. Mivel naponta több pohárból és több kis palackból ivott, amelyeket összevissza utántöltöttünk, nem volt könnyű megmérni a mennyiséget. Hétfőn a párom egyetlen palackból töltögetett utána, és megállapította, hogy a kicsi naponta több mint 2,5 liter vizet iszik. Ez már aggasztó volt. Leültünk az internet elé, és elkezdtünk a tünetekre keresni. Sajnos minden éppen a cukorbetegségre utalt. Még aznap este elmentem a gyógyszertárba, hátha van tesztcsíkjuk, amellyel a vizelet cukor- és ketontesttartalmát lehet mérni ... sajnos nem volt, és túlságosan segítőkészek sem voltak.

Felhívtam hát egy barátomat, akit négy évvel korábban, néhány évvel a krisztusi koron túl lepett meg a cukorbetegség, megbeszéltem vele a helyzetet, és megkérdeztem, menjünk-e a doktornőhöz, vagy sem. Elvégre most már tudjuk, de Sára egyáltalán nem látszott betegnek. A barátom határozottan azt javasolta, hogy keressük fel az orvosnőt.

Másnap rögtön reggel elindultunk (Sára háziorvosa az ő és az anyukája szülővárosában van, vagyis Prágában). A nővérke így szólt: „Nos, mi járatban?”

„Cukorbetegség gyanújával jöttünk” – rukkoltam elő rögtön a diagnózissal, meg az előre elkészített reggeli vizeletet tartalmazó üvegcsével. A doktornő még kikérdezett a tünetekről, közben a nővérke belemártotta a tesztcsíkot a mintába.

„Doktornő, cukor és ketontestek is vannak benne, nagy mennyiségben” – mondta ki a könyörtelen tényt, amelyre ugyan számítottunk, de hát tudjátok, a remény hal meg utoljára.

„Akkor menjenek egyenesen Motolba, ott van erre szakosodott részleg, infúzióra kötik, itt a lelet” – nyújtott át a doktornő egy lepecsételt papírlapot, amely végleg megpecsételte minden utolsó reményünket, hogy vaklárma az egész.

Az autóhoz menet a párom sírt.

Folytatás legközelebb

A további részek már a blogon: kattintsatok ide: (https://mykorik.cz/sekce/rik/)

Ezt RIK az eredeti blog indulásának idején írta, nem minden információ állja meg a helyét mai ismereteink fényében.