Coolajda, az egyik legeslegkedvencebb levesem, most Jirka Štift változatában, amit talán Zdeněk Pohlreichtől tanult, amikor az Alcronban a főnöke volt. Az eleje tulajdonképpen velouté, a megfelelő krémesség feltétele, hogy az alapot a babérlevéllel és a szegfűborssal elég sokáig főzzük, legalább 20 percig, de hát ismeritek Merlint, ő azt mondaná Nemónak, hogy néha az sem hiba, ha lassan akár 40 percig is főzzük, ugye?

Aztán a hagymát a fűszerekkel együtt kiszűrjük, és a levesbe kerül a krumpli meg a gomba. A mai változat rókagombával készült, külön főztem meg, féltem, nehogy az ecet hozzáadása után megkeseredjen. A főzőlevét viszont besűrítettem, és később hozzáadtam. Amikor a krumpli pont jó, jöhet az ecet, és nem csupán egy evőkanálnyi. Az ecettel megállítjátok a krumpli főzését. Ne adjatok hozzá ecetet, amíg a krumpli nincs megfőve, mert utána már soha nem puhulna meg, és nyers maradna.

Az ecetet cukorral ellensúlyozzuk. Ahhoz, hogy jó legyen az íze, tényleg elegendő ecet és elegendő cukor kell. És elegendő só is. Az egész leves az édes, a savanyú és a sós egyensúlyán áll vagy bukik, hasonlóan a thai konyhához.

Az ecetet ki kell főzni, csak utána adhatjátok hozzá a tejszínt, különben kicsapódhat. Folyamatosan kóstolgassátok, savanykásnak, tejszínesen selymesnek kell lennie, édesbe hajló ízzel.

Amikor kész, csak a tűzhely kikapcsolása után adjátok hozzá az apróra vágott friss kaprot, sok kaprot, néhány szálat meghagyhattok díszítésnek.

Tojás is jár bele, akár buggyantott, akár lágyra főtt, de semmiképp se legyen ennyire overcooked, mint az enyém ma ... egyszerűen túl sok a munka, kevés a kéz, és a fejem is lassan jár már. A frissen őrölt fekete borsot talán említenem sem kell. Na, menjen jól nektek!