Kattintson a történet első részéhez
Kattintson a történet második részéhez
Ahogy legutóbb meséltem, a kórházban kaptunk egy Abeceda diabetu című könyvet, amelynek mindketten, szülők nekiláttunk. Sikerült nagyon gyorsan áttanulmányoznom, és az új ismereteket megvitattam a diabos barátommal. Ugyanakkor, mivel kíváncsi természet vagyok, ráadásul a biológia mindig is érdekelt, rendeltem még néhány okos könyvet. Az Abeceda diabetu tulajdonképpen afféle „használati útmutató” a betegeknek és a szüleiknek, ugyanakkor kaphatók orvosoknak és orvostanhallgatóknak, illetve más szakterületek orvosainak szóló könyvek is, mert a cukorbeteg ember (DM1) a legtöbb orvosi beavatkozásnál, sőt a hétköznapi kezelések során is egészen különleges ellátást igényel – például a gyógyszerek összetétele miatt.
Hagyjuk hát Sárinkát Motolban, ahol hamarosan összebarátkozik a többi gyerekkel, és kezdi megszokni az új napirendet, mi pedig merüljünk el egy kicsit az elméletben. A szerző megjegyzése: Ha ezt a blogot esetleg orvos olvassa (ne adj’ isten diabetológus), kérem, nézze el a bizonyos célt szolgáló egyszerűsítéseket, és vegye figyelembe, hogy nincs szakirányú végzettségem. Ez a cikk ráadásul a nagyközönségnek szól, hogy lehetőleg közérthető formában kapjon hozzávetőleges képet arról, milyen keresztet kell cipelniük a cukorbetegeknek.
Először is fontos tudni, mire kell egyáltalán az inzulin a szervezetben. Az iskolából bizonyára sokan emlékszünk rá, hogy az inzulin a hasnyálmirigyben termelődik, a strébereknek és a kiváló mechanikus memóriával rendelkezőknek, esetleg a kíváncsiskodóknak pedig talán (különös hangzása miatt) a Langerhans-szigetek fogalma is eszükbe jut. És igazuk is lesz, de a hasnyálmirigyre mindjárt visszatérünk.
Térjünk vissza az inzulinhoz. Az inzulinnak két feladata van az emberi testben. Előbb beszéljünk az egyszerűbbről (amelyet egyszerűbb elmagyarázni). Bizonyára mindannyian sejtjük, hogy a testünk sejtekből áll. Az emberi test minden sejtjének megvan a maga sajátos, fel nem cserélhető feladata (az őssejtek kivételével, amelyeknél a feladat felcserélhető, de ezzel most ne bonyolítsuk a dolgot). Ahhoz, hogy a sejt el tudja látni a feladatát, a munkáját, szüksége van valamilyen energiaforrásra. Tekintve, hogy egyelőre nem vagyunk sem kiborgok, sem terminátorok, ez az energia nem az elektromosság, hanem a glükóz. (Illetve a lebontásakor keletkező energia, de ez már megint fölösleges részlet.) A glükóz tulajdonképpen a legegyszerűbb szénhidrát (a vegyészek, biokémikusok és orvosok szénhidrátokról beszélnek, mi, HE-k [hétköznapi emberek] beérjük a cukrok elnevezéssel). És ezzel lassan el is érkezünk oda, hogy mire is kell nekünk az inzulin. Az inzulin ugyanis lehetővé teszi, hogy a glükóz átjusson a szigorú sejtfalon a sejt belsejébe. Képzeljük el a sejtet afféle kis erődként. És mivel mindenütt rengeteg az ellenség, a várfalakon a különféle katonák mellett ott áll a kapuőr is (az inzulinreceptor). Ha befut az inzulin, az őr rögtön tudja, hogy le kell engedni a sok szerkezetből, fogaskerékből és láncból álló felvonóhidat, és be kell engedni a glükózt szállító ellátókat. Senki más nem tudja megtéveszteni az őrt. Ha vannak készleteink az erődben, vidáman dolgozhatunk tovább, és ugyanígy védekezhetünk minden támadó ellen.
Ahogy mindenütt, itt is vannak kivételek, amelyek nem jelentéktelenek, és azért vannak, hogy ne legyen olyan egyszerű megértenünk az egészet. Ilyen kivételek többek között az idegsejtek. Az agy például inzulin jelenléte nélkül is képes felhasználni a vérből a glükózt. A DM1-betegek számára ez mindenképpen nagyon kellemes kivétel.
Most tehát már tudjuk az első fontos dolgot arról, mire való az inzulin a szervezetben, foglalkozzunk hát a másodikkal. Szervezetként pótolnunk kell az energiát – vagyis ennünk, falatoznunk, lakmároznunk és tömnünk kell magunkat. A legtöbb élelmiszerben van valamilyen cukor (vagyis szénhidrát, régebbi szóval szénvizegy vagy karbohidrát).
Ezek közé tartozik az a bizonyos egyszerű glükóz (amelyet szőlőcukornak is becéznek, mert a szőlőben jelentősebb mennyiségben van jelen). De más gyümölcsökben is megtaláljuk a cukorösszetevők egyikeként. A glükózt nem kell bonyolultan megemészteni vagy lebontani, közvetlenül a vérbe jut, úgy, ahogy az isten megteremtette.
Aztán ott a fruktóz (az úgynevezett gyümölcscukor), amelyet éppen azért hívnak így, mert főként gyümölcsökben található. A fruktóz is nagyon könnyen, bonyolult emésztési folyamatok nélkül kerül a vérbe. Előbb azonban kirándulnia kell a májba, ahol különálló glükózmolekulákká alakul át.
A következő és talán legismertebb édesítőszer a szacharóz (az úgynevezett répacukor) – a szacharóz testesíti meg a leghívebben azt, amit cukornak nevezünk: kockacukor, kristálycukor, finom szemű kristálycukor, porcukor. Valójában a szacharóz egy glükózmolekulából és egy fruktózmolekulából áll. Az emésztése tehát megint csak több mint egyszerű, és nagyon gyorsan a vérbe jut. Annál gyorsabban, ha folyadékban van feloldva – jellemzően édes italokban: gyümölcslében, üdítőben és hasonlókban.
A kevésbé ismert cukrok közé tartozik a laktóz (tejcukor), amely a tejben és egyes tejtermékekben (kefirben, joghurtban, íróban, tejszínben) található. Érdekesség, hogy a sajtokban és a túróban nincs jelen, mert a gyártás során távozik a termékből – a savóban található ugyanis. A laktózt egy glükózmolekula és egy galaktózmolekula alkotja, ami már viszonylag kifinomult, összetett cukor, és alaposabb emésztést igényel.
Nagyon kedvelt cukor a maltóz (malátacukor). És ahogy a beavatottak már bizonyára tudják, ez a malátában, tehát a sörben található cukor. Nyami. A maltóz az erjedés során keletkezik, amikor az árpa keményítője két vagy három glükózmolekulából álló rövid láncokra bomlik. Ez viszont a gyakorlatban egyrészt azt jelenti, hogy a sörben bőségesen van cukor (ezért is becézik folyékony kenyérnek), másrészt pedig azt, hogy pokolian gyorsan a vérbe kerül.
Ezzel beszéltünk az egyszerű cukrokról, de vannak itt összetett cukrok is. Ezek között a keményítő viszi a prímet. A keményítőt glükózmolekulák hosszú lánca alkotja, amelyeket kémiai kötések kapcsolnak egymáshoz. Lebontása és felszívódása lényegesen lassabb, mint az egyszerű cukroké. Keményítőt találunk a burgonyában, a gabonafélékben, a rizsben, a hüvelyesekben és hasonlókban, és természetesen minden további, ezekből az alapanyagokból készült termékben (csipszben, hasábburgonyában, lisztben stb.).
Ha tehát olyan ételt fogyasztunk, amely cukrokat tartalmaz (ami, mint látjuk, a húson, néhány zöldségen, a sajtokon és a túrón kívül lényegében minden), ez a cukrocska előbb-utóbb glükóz formájában elkezd áramlani az ereinkben, méghozzá nem kis mennyiségben. Mi legyen vele? Az egészséges szervezetnek egyszerű a dolga. Elrakja a raktárba. A szervezetben több cukorraktár is van. Az izmoknak vannak kézi raktáraik, egy további kézi raktár a vesékben található, de a legnagyobb központi hangár a májban van. Ezekben a raktárakban a cukor glikogén formájában tárolódik (ez sok glükózmolekulából álló anyag, amelyek azonban könnyen újra felszabadulnak). És pontosan arra szolgál az általunk annyit magasztalt inzulin, hogy a cukor bekerüljön a raktárba.
A következő fejezetben elmondjuk, hogyan szabályozódik az egészséges ember vércukorszintje, de most biztosan inkább az érdekli önöket, hogy miben is áll tulajdonképpen a cukorbetegség.
Cukorbetegségből két (alapvető) fajta van a piacon (valójában több is, de megint csak ne vesszünk el fölöslegesen a részletekben), erre már az előző részekben is kitértünk. Előbb röviden a kettes típusú cukorbetegségről, a DM2-ről beszélek – ez az, amelyet általában a nagymamájuk és a nagypapájuk révén ismernek. Ennél a cukorbetegségnél a beteg inzulintermelése teljesen rendben van (sőt gyakran fokozott), a gond viszont az, hogy a sejtek inzulinreceptorai (vagyis azok a bizonyos őrök a sejtfal várfalain) elvesztik az inzulin iránti érzékenységüket. Egyszerűen nem ismerik fel az inzulint, és nem nyitják ki eléggé a kaput a glükóz bejutásához. Ez a betegség általában (a súlyosságától függően) kezelhető az étkezési rend megváltoztatásával, de ha alábecsülik, és hosszú távon nem tartják be az előírt szokásokat, közvetlenül fenyegetnek olyan szövődmények, amelyek (erről majd máskor beszélünk) akár vaksághoz, végtagamputációhoz és a vesék tönkremeneteléhez is vezethetnek. Ahogy a diabetológusok előszeretettel mondogatják, a DM2-nél az a gond, hogy a cukorbetegség nem fáj, ezért a betegek nagyon fegyelmezetlenek, mert nem érzik magukon a betegség hatását.
A DM2 kialakulását tekintve ez általában 40 éves kor után következik be, és valóban szerepet játszik benne az öröklődés, az elhízás, esetleg valamilyen anyagcsere-betegség. Elég a DM2-ből – mivel nem ismerem minden részletét, összpontosítsunk a DM1-re, amelyről meg talán önök tudnak kevesebbet.
A DM1 lényege tehát éppen az ellenkezője. A sejtek inzulinreceptorai valósággal éheznek az inzulinra, a DM1-ben szenvedőknek viszont egyszerűen nincs belőle. Ennek oka egy autoimmun reakció, amely fokozatosan elpusztítja az inzulintermelő sejteket. Mi az az autoimmun betegség? Az emberi test ért az immunitás, vagyis a védekezőképesség művészetéhez. Vannak eszközei, amelyekkel védekezik a szervezetben található nemkívánatos anyagok vagy mikroorganizmusok ellen – ez az immunreakció. A szervezet védelmi minisztériumának elsősorban a fehérvérsejtek hadserege van alárendelve. Az autoimmun reakció olyan állapot, amikor a test idegennek, vagyis nemkívánatosnak kezdi tekinteni a saját szövetét – ebben az esetben a hasnyálmirigy Langerhans-szigeteinek béta-sejtjeit. Rájuk küldi a megfelelő limfocitákat (ha nem tévedek, ezek a T-limfociták), azok pedig fokozatosan elkezdik elpusztítani a béta-sejteket.
Egy ideig semmit sem lehet észrevenni. Ez lehet hetekig, hónapokig, ritkán évekig. Mégpedig azért, mert az egészséges ember béta-sejtjeinek kapacitása sokszorosan meghaladja a tényleges szükségletet. (Az egyik könyvben szerepelt egy fantasztikus megállapítás: az ember minden szerve túl van méretezve, és csak a kapacitásának töredékét használja ki. Ez különösen az agynál szembetűnő, ha az ember mondjuk benéz a Kormányhivatalba vagy a képviselőházba... micsoda tartalékok...). Emiatt a betegség kezdete nehezen észlelhető, és az orvosoknak, kutatóknak is nehéz megtalálniuk a betegség kialakulásának pontos okait. Tény azonban, hogy ezt a folyamatot már nem tudjuk megállítani. (Illetve bizonyos módszerek léteznek, de jelenlegi formájukban sokkal pusztítóbbak, mint az inzulinnal végzett pótló kezelés.)
Az embernek tehát egyre csak fogynak az inzulintermelő béta-sejtjei. Az utolsó szakaszban kritikus inzulinhiány lép fel. (A tévhit szerint az egyes típusú cukorbetegséget valamilyen betegség – influenza és hasonló – indítja el. Valójában az influenza csupán felhívja a figyelmet a betegségre. Mégpedig azért, mert betegség idején a szervezetnek a szokásosnál jóval több inzulinra van szüksége, így éppen a betegség alatt következik be ez a kritikus inzulinhiány, és a cukorbetegség tünetei teljes erővel jelentkeznek.)
Míg rendes működés közben a béta-sejtek lazsálnak, és csak időnként bocsátanak ki lökésszerűen némi inzulint, a betegség kritikus szakaszában a megmaradt béta-sejtek folyamatosan teljes erővel dolgoznak. Orvosi kísérletekkel kimutatták, hogy hosszabb ideig fennálló magas vércukorszint után már egészséges emberben is teljesen megszűnik a reakciójuk.
A beteg eközben még mit sem sejt, de a vércukorszintje, amelyet az egészséges szervezet egyébként nagyon állandó szinten tart, emelkedni kezd. Amint eléri az úgynevezett veseküszöböt, a vesék elkezdik a vizelettel kiválasztani a cukrot (ez az úgynevezett glikozúria). Ehhez azonban nagy mennyiségű folyadékot is ki kell választaniuk, a beteg szomjas lesz, és sokat iszik. Egyúttal túlzott vizeletürítés (poliúria) jelentkezik, gyakran éjszaka is vizelnie kell, a kisebb gyerekek például újra bepisilhetnek álmukban. Csakhogy a szervezetnek a vizelettel sem sikerül az összes cukrot kiürítenie, és a vércukorszint magas marad.
Ráadásul a sejtek elvesztik a lehetőségét annak, hogy energiaforrásként használják a glükózt, és megjelenik a fáradtság. Mert bár a vér szó szerint tele van tömve glükózzal, a sejtek inzulin nélkül nem tudják felhasználni. A test tehát másik energiaforrást keres magának: a zsírokat. A szokásos reakciók helyett elkezdi oxidálni a zsírokat, az úgynevezett acetil-CoA-t (hasonló folyamat zajlik egészséges ember hosszabb éhezése során is, de jóval kisebb mértékben). Az acetil-CoA oxidációja során keletkező energiát a sejtek helyettesítő energiaforrásként használhatják, de egyrészt ez az energia nagyon rossz hatásfokú, másrészt e kémiai reakció során melléktermékként úgynevezett ketontestek keletkeznek (aceton és hasonló savas undormányok). A szervezetnek hirtelen rengeteg dolga akad ezeknek a bomlástermékeknek az eltávolításával, mert nagy mennyiségben keletkeznek. Felborul az úgynevezett sav-bázis egyensúly – vagyis a savas és lúgos közeg közötti egyensúly. A szervezet a savas anyagok egy részét a vizelettel üríti ki, egy részét pedig kilélegzi – a betegeknél mély, úgynevezett Kussmaul-légzés alakul ki, és a leheletükön jellegzetes, savanyú, acetonos szag érződik.
A beteg fokozatosan gyengül és bágyadttá válik, az egyre savasabb közeg fokozatosan hányáshoz vezet, megjelenik a kiszáradás, idővel pedig a ketonmérgezéssel (ketoacidózis) együtt a kóma és a halál.
Legalábbis azelőtt, hogy megjelent az inzulin... de erről majd legközelebb.
(Folytatás legközelebb, ismét hétfőn, 16:35-kor)
Ezt RIK az eredeti blog születésének idején írta, nem minden információ állja meg a helyét a mai ismeretek fényében.