Bár úgy tűnhet, hogy a Caesar-saláta Európából származik, ez nem így van. A saláta atyja az olasz Caesar Cardini (1896-1956), aki fivérével, Alexszel az első világháború vége után elhagyta szülőhazáját, Olaszországot, és az USA-ba költözött. Cardini San Diegóban élt, éttermet azonban a 17 mérföldre fekvő mexikói Tijuanában kezdett üzemeltetni. Ennek az volt az oka, hogy Mexikóban az Egyesült Államokkal ellentétben nem volt alkoholtilalom.

A saláta, amelyet Cardini az éttermében kínált, hamar nagyon népszerű és keresett lett. Az eredeti receptet és a saláta nevét máig számos találgatás és egymásnak ellentmondó állítás övezi. Cardini üzlettársa, Paul Maggiora például azt állítja, hogy az első Caesar-salátát 1927-ben szolgálták fel amerikai katonáknak San Diegóban, és az „Aviator's Salad” nevet viselte – vagyis Pilótasaláta vagy Repülőssaláta ... Cardini fivére, Alex azt állítja, hogy a recept az ő műve, és ő is Aviator's Salatnak nevezi. Livio Santini szakács azt állítja, hogy az édesanyja receptjéről van szó, és ezt a salátát 1925-ben készítette Cardini éttermében, amikor 18 éves volt, tehát a szerzőség őt illeti.

A Caesar-saláta állítólag hasonló szerepet töltött be, mint amilyet nálunk a zavaros reggeleken felszolgált fokhagymalevesnek tulajdonítanak. Alkoholtilalom volt, az amerikai katonák Tijuanába jártak, átmulatták az éjszakát, reggel pedig gyakran ettek salátát, amely másnaposan talpra állította őket. Legalábbis ezt állította Caesar fivére, Alex, aki később Mexikóvárosba költözött, három éttermet nyitott, és felvette az étlapra: „the original Alex Cardini Caesar salad” – vagyis Alex Cardini eredeti Caesar-salátáját.

Caesar Cardini viszont 1938-ban Los Angelsbe költözött, és lányával, Rosával ínyencboltot nyitott. Kihasználta a Caesar-saláta öntetének népszerűségét, és üvegekben kezdte árulni eredeti Cardini-féle Caesar-öntetként.

Nézzük hát meg, milyen is egy ilyen eredeti Caesar-saláta, mitől különleges, és mit tartalmaz. A recept az idők során kissé változott, így végül olyan Caesart készítünk otthon, amilyet manapság szokás. Az összehasonlítás kedvéért azért nem árt felidézni az eredeti receptet. A saláta alapját az akkori Mexikóban könnyen beszerezhető hozzávalók adják.

Fokhagymás kruton – az eredeti recept bagettet említ, egyszóval fehér péksüteményt, amelynek darabjait fokhagymás olajban megpirítják. Alex Cardini receptjében a krutonokat még szardellapasztával is megkenték, Caesar receptjében csak úgy kerülnek mellé.

Római saláta – a rómain kívül más saláta használata nem megengedett. Az eredeti receptben egész rómaisaláta-levelek szerepelnek, ma többnyire tépett vagy felvágott levelekkel találkozunk.

Friss tojás, pontosan 1 percig főzve – ebből a sárgáját használjuk fel. Ez az úgynevezett „coddled egg” ... röviden főzött, avagy dédelgetett tojás. Tulajdonképpen lágy tojásról van szó, amelynek a fehérjéje egy perc főzés alatt megszilárdul, a sárgája pedig kissé besűrűsödik.

Citrom- vagy lime-lé. Nem tudjuk, mit használt Caesar Cardini, mert Mexikóban a lime-ot citromnak nevezik. Nem hibázunk, ha a kettőt kombináljuk.

Reszelt parmezán – a parmezán sem nem Grana Panada, sem nem Grand Moravia. A parmezánnak a „Parmigiano Reggiano” nevet kell viselnie. Ezt a jelzést a külső kérgébe égetik, csak így ismerhetjük fel az igazit.

Worcestershire-szósz – az eredeti recept kizárólag Worcestershire-szószt használt, Alex Cardini viszont összetört szardellát tett bele – ezt ma is használják, néha még egész szardellafiléket is tesznek a tetejére.

Az eredeti recept szerint (a salátát állítólag Cardini éttermében az étkező egyik asztalánál készítették) egy megfelelően nagy tálat kell vennünk, és beletennünk az egész rómaisaláta-leveleket. Hozzáadunk néhány evőkanál olívaolajat, sózzuk, borsozzuk, és szépen átforgatva bevonjuk a leveleket. Ezután hozzáöntjük a citrom- vagy lime-levet és 12 csepp Worcestershire-szószt. Majd hozzáadjuk a fent említett, egy percig főtt tojás sárgáját, és a leveleket ismét átforgatva belekeverjük a salátába. Hozzáadunk fél csésze reszelt parmezánt, a krutonokat, és újra összeforgatjuk. Ezzel kész is a mű, és az ételt tányérra tálaljuk. A salátát evőeszköz nélkül, puszta kézzel is lehetett fogyasztani.

További részletek a történetéről és az eredeti receptről itt (http://www.kitchenproject.com/history/CaesarSalad/index.htm):

Most készítsünk otthon egy kis „Caesart”, méghozzá olyat, amelyet ma általánosan elfogadottnak tartanak.

Hozzávalók 4 személyre

Egy fej római saláta levelei

2 tojás

olívaolaj

2 szardellafilé

1 evőkanál dijoni mustár

1 bagett vagy fehér kenyér

4 gerezd fokhagyma

parmezán – forgácsokban és reszelve is

1 citrom vagy lime

Worcestershire-szósz, só, bors

És lássunk hozzá. Szedjük leveleire a római salátát. Fontos a leveleket alaposan megmosni, de óvatosan bánjunk velük. A leveleknek ropogósnak, frissnek kell maradniuk, amint összenyomkodjuk őket, elveszítik a varázsukat. Ugyanez vonatkozik a szárításra is. A salátaleveleknek ugyanis az öntetben való fürdőzés előtt teljesen száraznak kell lenniük, hogy az öntet megtapadjon rajtuk, ezért a szárításra különös figyelmet fordítunk. Tegyük fel, hogy otthon nincs salátacentrifugánk, egyébként az is képes megsérteni a leveleket. Kipróbálhatjuk például azt a trükköt, amelyet Gordon Ramsay a Kitchen Heaven című könyvében ír le. Fogunk egy tiszta, száraz konyharuhát, beleteszünk néhány levelet, megfogjuk a végeinél, és megpörgetjük, vagy legalább meglendítjük. A centrifugális erő mértékkel alkalmazva elvégzi a dolgát, de ismét csak óvatosan, nehogy a nagy igyekezetben megsértsük a leveleket. Ezután hűvös helyre tesszük őket, hogy tálalás előtt minél frissebbek legyenek. A leveles zöldségeket általában szedés után azonnal hűtőbe kellene tenni, és ott tartani a tálalás előtti utolsó pillanatig.

Ezután elkészítjük a fokhagymás krutonokat. Mostanában néha a krutonok helyett az öntetbe teszik a fokhagymát, de mi személy szerint a hagyományos fokhagymás krutonokra esküszünk. Talán említenünk sem kell, hogy a kínai fokhagyma nem alternatíva. A bagettet vagy a fehér kenyeret szeletekre vagy nagyobb kockákra vághatjuk. Ezeket először a sütőbe tesszük száradni. Szétterítjük egy tepsin, és alacsony hőmérsékletű sütőbe tesszük – például 75°C-ra –, amíg a kenyér kissé ki nem szárad. Erre különösen friss péksütemény esetében van szükség. Egy serpenyőben olajat hevítünk.

Meghámozzuk a fokhagymát, egy nagyobb kés lapjával laposra zúzzuk, és apróra vágjuk (vagy fokhagymanyomón is átnyomhatjuk). A forró serpenyőbe tesszük a fokhagymát, egy pillanattal később a krutonokat is, és megpirítjuk. A krutonok átveszik a fokhagyma illatát és ízét.

Ismét egy lehetséges változat: van, aki közvetlenül a krutonokra teszi a reszelt parmezánt, van, aki az öntetbe mártja a krutonokat, mi viszont a hagyományos módszert szeretjük a legjobban – vagyis a fokhagymás krutonokat úgy, ahogy vannak. Ezután félretehetjük őket, és nekilátunk az öntetnek.

Először tojássárgájára lesz szükségünk. Míg a professzionális konyhákban higiéniai okokból pasztőrözött tojássárgáját kell használni, otthon friss tojások sárgáját használjuk. Honnan ismerjük fel a friss tojást? A legjobb, ha a tyúkocska éppen most tojta, plusz legfeljebb 10 nap. Vagy vehetünk friss tojást egy közeli tenyésztőtől vagy a termelői piacon – ezt ajánljuk, sokkal jobbak, mint a szuper-hiper-mega-áruházakban vásároltak. De ha nem tudjuk, hogyan áll a tojás frissessége, hogyan deríthetjük ki? Először is a tojásnak sértetlennek kell lennie, ez az első és legegyszerűbb próba. Ezután megrázhatjuk a tojást a fülünk mellett. A friss tojás sárgája ugyanis szorosan kapcsolódik a fehérjéhez, az idősebbeknél elválnak egymástól, és az ilyen tojás mintha lötyögne. A harmadik lehetőség, hogy vízbe merítjük a tojást. A friss makacsul a fenéken marad, az idősebb tojás a felszín közelében kezd úszni.

Használhatjuk az eredeti módszert is, vagyis a „coddled egg”-et – azaz a röviden főzött, más szóval dédelgetett tojást. Vizet teszünk fel forrni, amint forr, beletesszük a tojást, és pontosan egy percig főzzük. Ezután azonnal hideg vízbe emeljük, hogy megakadályozzuk a további fővést. Az így dédelgetett tojások sárgáját használjuk fel, és egy tálkába tesszük.

Hozzáadunk egy evőkanál dijoni mustárt és egy citrom vagy lime levét. Ha szeretnénk, hozzáadunk fél teáskanál Worcestershire-szószt, de a Worcestershire használatakor ehhez igazítjuk a szardella mennyiségét. Most habverőt ragadunk, és elkezdjük felverni a tál tartalmát. Keverés közben vékony sugárban elkezdjük hozzáönteni az olívaolajat. Előfordulhat, hogy nincs elég kezünk. Az egyik kezünkkel tartjuk a tálat, a másikkal a habverővel dolgozunk, és hogyan öntsük hozzá az olajat? Ha a tálat gumialátétre vagy például egy konyharuhára állítjuk, nem fog elforogni a habverő alatt, nem kell tartanunk, és a másik kezünket vidáman munkába foghatjuk. Nagyon erőteljesen keverjük.

Egy idő után hozzáadhatjuk az apróra zúzott vagy vágott 2 szardellafilét (ha nem használunk Worcestershire-szószt, tehetünk bele 4-et).

Ha az „ančovičky” elnevezés semmit sem mond nekünk, tudjuk meg, hogy szardelláról van szó, így a boltban inkább olajban eltett szardellafilé néven találkozhatunk vele. Folyamatosan verjük, és lassacskán hozzáöntjük az olajat. Minél több olajat öntünk hozzá, annál sűrűbb lesz az öntet.

Mi a szokásosnál sűrűbb öntetet szeretnénk, mert a Caesarnál az öntet az egész leveleket bevonja, és nem szabad lefolynia róluk.

Végül hozzáadjuk az őrölt parmezánt (egészen finomra reszelve). Körülbelül egy evőkanálnyit. A megfelelő, valódi parmezánnak a további keverés során fel kell oldódnia az öntetben.

Semmiképpen se próbálkozzunk valamilyen helyettesítővel a parmezán helyett. Ezzel kész az öntetünk, természetesen ízlés szerint sózzuk, borsozzuk.

A végére már csak az összeállítás marad. Egy üres tálba tesszük a római saláta leveleit. Óvatosan megfelelő darabokra téphetjük vagy vághatjuk őket, közben kiemeljük a salátaszíveket. A levelek darabolásáról két ellentétes vélemény létezik, az egyik tábor a tépés, a másik a vágás híve. Mi óvatosan darabokra tépjük a leveleket. A levelekhez a tálba öntünk egy kevés öntetet, és óvatosan összeforgatjuk. Ezután további öntetet adunk hozzá, és átforgatjuk. Fontos, hogy minden egyes salátalevelet összefüggő, vékony öntetréteg vonjon be, amely nem folyik le róla. Forgatás közben ügyelünk arra, hogy ne nyomkodjuk össze és ne sértsük meg a leveleket. Ismét hangsúlyozzuk, hogy alapvető fontosságú: az öntettel való összekeverés előtt a salátalevelek teljesen szárazak legyenek.

Ha elégedettek vagyunk, tálalhatunk. Ideális esetben lehűtött tányérra. A leveleket áttesszük a tányérra, megszórjuk friss parmezánforgácsokkal, hozzáadjuk a krutonokat, és azonnal tálaljuk. Ez az étel tökéletes és tökéletesen friss alapanyagokra épül. Elronthatja a fonnyadt vagy rosszul megszárított saláta, a régebbi parmezán vagy a nem egészen friss tojás.

Most már csak leülünk az asztalhoz, jó étvágyat kívánunk egymásnak, és a Caesar-saláta ropogtatása közben megértjük, miért tartozik ez az étel a világ leghíresebb ételeinek TOP 100-as mezőnyébe. Köszönjük, Cardini úr.

A szövegek és képek forrásai (a sajátokon kívül):

www.kitchenproject.com

www.wikipedia.org

www.noanchoviesincaesar.com

www.reluctantgourmet.com

www.hostovka.cz

www.ano-sefe.com

Ezt RIK akkor írta, amikor még csak tanult főzni, nem minden információ állja meg a helyét a mai ismeretek tükrében.