Kattints a történet előző részéhez
Elindultunk hát Motolba. Reggel keresztülvergődni egész Prágán nem valami kellemes dolog, és biztosan nem lehet húsz vagy negyven perc alatt megúszni. Felhívtam a munkahelyemet, és kimentettem magam, hogy ma valószínűleg már nem megyek be. Már tudtuk, hogy Sára cukorbeteg, és valószínűleg kórházban kell maradnia. Útközben elkezdtük felkészíteni erre. Sárinka szerencsére viszonylag bátran viselte az új helyzetet, meg azt, hogy most anyával „a kórházban fognak lakni”.
Megérkeztünk Motolba. Megtaláltuk a gyermekosztályt, végigálltuk a sort a 30 Julínekért. A recepción az ember ideges, várja, mikor segítenek már a gyerekén, ehelyett sorban áll a sorszámért, aztán a süket recepciós az ablakon keresztül felveszi a kórelőzményt. Be kell vallanom, forrt bennem a vér, amikor a szülők vezetéknevére, jelenlegi munkájára és más olyan dolgokra vonatkozó kérdésekre kellett válaszolnom, amelyek ebben a helyzetben egyáltalán nem tűntek elsődlegesnek.
Körülbelül tizenöt perc után végre továbbküldtek minket a diabetológiai szakrendelésre. Ott a nővérke elcsodálkozott, hogy a körzeti orvosnál nem csináltak vérvizsgálatot, aztán miután ezt elvégezték, egyenesen a gyermekpavilon fekvőbetegosztályára küldtek minket. Ott elkezdték előkészíteni a lányok szobáját, minket pedig gondjaiba vett a doktornő, aki először nagy vonalakban elmagyarázta, hogy Sárának valóban diabetes mellitusa van. Azt sem felejtette el megemlíteni, hogy erről senki sem tehet, és meg kell mondanom, nagyon tapintatos, kedves és gondoskodó volt. Pontosan olyan, amilyennek az ember ilyen helyzetben minden orvost elképzelne.
A legtöbb dolgot, amit mondott, már tudtam, mert előző este összeszedegettem a netről, de ő kifejezetten lélektani oldalról közelítette meg a dolgot, mert valószínű, hogy egyesek egy ilyen bejelentéstől összeomlanak. Mi viszonylag jól vettük az akadályt. Az volt a kérdés, hogy mi lesz ezután.
Ezután következett a kórelőzmény felvétele, amit a doktornő rögtön be is pötyögött a számítógépbe. Érdekes volt, hogy az információk felét már lent a recepción is le kellett diktálnunk, de úgy látszik, Motolban nincs hálózat, arról nem is beszélve, hogy egy közös informatikai rendszer az egész épületben lehetővé tehetné az adatok használatát. Nem beszélve arról, hogy Sára Motolban született, amit a recepción furcsamód tudtak is. Na mindegy... talán majd egyszer.
Végül Sárát bent tartották Motolban, a barátnőm természetesen vele maradt, és elkezdték a kezelést. Szerencsére időben felismertük a betegséget, így Sára „általános állapota jó volt”, kiszáradás nem lépett fel. Ennek ellenére először infúzióban próbálják adni az inzulint. Csakhogy Sára akkora jeleneteket rendezett, hogy nem lehetett kanült behelyezni neki. Éppen a jó állapota miatt ezért rögtön injekcióban kezdték adni az inzulint. A barátnőm megtanulta, hogyan kell felszívni az inzulint a fecskendőbe, hogyan kell beadni a kicsinek, meghatározott időpontokban ettek és mértek.
Nem tudom, ezt el tudja-e bárki képzelni, ma már rég gyerekjáték nekünk, de az az érzés, amikor az ember fog egy tűt, és beleszúrja a gyereke bőre alá... először tényleg nagyon rossz érzés volt.
A kórházi tartózkodás alatt kaptunk saját vércukormérőt, és megtanultuk használni. Emellett rendszeres oktatáson vettünk részt, ahol a doktornő igyekezett belénk vésni a legalapvetőbb dolgokat.
Kaptunk egy könyvet, amelyet éppen a motoli orvosok, docensek és társaik csapata állított össze, a címe Abeceda diabetu. Én személy szerint userguide-nak, azaz használati útmutatónak hívom. Én is kölcsönkértem egy példányt a doktornőtől, és három nap alatt elolvastam. A használati útmutató alapján nem tűnt annyira reménytelennek a helyzet. Ennek az ellenkezője volt igaz.
Sárinka nagyon hamar feloldódott a kórházi osztályon, jól viselte a beavatkozásokat, főleg az ujjbegyből történő vérvételt az aktuális vércukorszint ellenőrzéséhez, az injekciókat viszont továbbra is nagyon rosszul tűrte, és nagy jeleneteket rendezett. Érdekes, hogy az oktatás részeként először minden beavatkozást magunkon próbáltunk ki, a tűszúrást és az ujjbegyből történő vérvételt is, és míg a tű olyan vékony, hogy a szúrást egyáltalán nem érezni, az ujjam megszúrásáról már nem egészen ugyanez volt a véleményem. Sárát viszont kezdettől fogva nem zavarja az ujjszurkálás, míg az injekciót nehezen szokta meg.
(Mivel számítok az ilyen reakciókra: az inzulintoll, amelyről később még beszélek, nálunk nem jön szóba. Bár az emberek általában azt hiszik, hogy a tű rejtve van, ez nem így van, ebből a szempontból nincs különbség. Ráadásul Sára kicsi, így nem merőlegesen szúrunk, ami tollal szintén bonyolultabb, és végül a toll nem elég finoman adagolható, mi negyedegységenként adagoljuk az inzulint (1:1 hígítás), és lélektanilag sem jelent előrelépést Sára számára a toll. Részletesebben a következő fejezetben).
Egyelőre az orvosok gondjaira voltunk bízva, én munka után jártam be a lányokhoz, az egész helyzet legnagyobb terhét most a barátnőmnek kellett viselnie. Arra vártunk, hogy az értékek valamelyest stabilizálódjanak, és hazaengedjék végre a lányaimat. Felkészítettem a főnökömet, hogy szabadságra lesz szükségem. Az összes szabadságomra...
folytatás legközelebb...
(a következő rész a könyvből szerzett ismereteket mutatja be, és ismét hétfőn, 16:35-kor jelenik meg)
Ezt RIK az eredeti blog indulásának idején írta, nem minden információ állja meg a helyét mai ismereteink fényében.