Amikor egy szép napon úgy alakult a munkahelyemen, hogy két napra Párizsba kell utazni, eleinte csalódott voltam. Nem különösebben kedvelem az üzleti utakat. Megszoktam a saját ritmusomat, és szívesebben töltöm az éjszakát a családommal, mint a tüzes pokol szállodáiban. Másfelől meg kell mondanom, kicsit csábított a gondolat, hogy életemben először repülőre ülhetek, és végső soron Párizst a saját szememmel megnézni sem feltétlenül haszontalan dolog. Előre leszögezem, hogy sem a történelem, sem az építészet nem tartozik a hobbijaim közé. Az a fajta vagyok, hogy „várakat és kastélyokat kívülről, kocsmákat belülről”. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna a Notre Dame-székesegyház, a Diadalív, az Eiffel-torony, a Louvre vagy a Sacré-Coeur-bazilika látványát. De kezdjük az elején.
Ahogy már említettem, eddig még nem utaztam 3D-ben közlekedő járművel, úgyhogy kimondottan vártam a Ruzyně–CDG repülőutat. Világot látott kollégáim tanácsára a Czech Airlines mellett döntöttem, a gép pedig, amelynek Párizsba kellett vinnie, a Boeing 737-400 nevet viselte.
Miután átjutottam a ruzyňei repülőtér összes buktatóján, és végre felszálltam a gépre, meglepett, hogy az utastér jóval szűkösebb, mint mondjuk egy buszon. Kisvártatva sor került az utasok eligazítására, aztán a gép lassan gurulni kezdett a kifutópálya felé.
A kifutópálya elején a pilóta megállt, és valószínűleg a felszállási engedélyre várt. Ezt aztán meg is kapta. Felbőgtek a hajtóművek, én meg vártam a pillanatot, amikor felengedi a féket, és valami hatalmas erő az ülésbe présel. Ez azonban elmaradt. A gép gyorsulása a nekifutás kezdeti szakaszában elég unalmas, nulláról százra simán lenyomtam volna a kis járgányommal. Amikor elkezdte felemelni az orrát a földről, valami olyasmit éreztem, hogy mit hülyéskedik, hiszen még semmi sebességünk nincs, ez így még nem repülhet... De repülhetett. A gyorsulás igazi varázsa éppen ezután jött, amikor a gép meredek szögben felfelé tartva tovább növelte a sebességét. A felhők között némi enyhe turbulencia után kijutottunk az azúrkék ég alá, és fokozatosan abbahagytuk az emelkedést. Ezután a pilóta bejelentette, hogy üdvözöl bennünket a fedélzeten, 10000 méteres magasságban vagyunk, a sebességünk 798 km/h, a külső hőmérséklet pedig mínusz 58°C. Szép. Nagyon szép. Élveztem a kilátást az ablakból, és a „rutinos” utastársak csodálkozásával mit sem törődve fényképeztem, amit csak lehetett.
Következett a frissítő. Az ember ismeri ezt a filmekből. Csakhogy a filmeket alighanem nagyobb repülőkön vagy valamilyen VIP-részlegen forgatják. Az a valóság, hogy az utaskísérők a kocsival épphogy végigférnek a folyosón, hogy kiosszák a kötelező „műanyag” melegszendvicset meg egy pohár akármit, szinte komikusnak tűnt. Egy nyolcvanperces párizsi repülőúton pedig teljesen fölöslegesnek.
No, mivel alattunk az anyaföldet néhány ritka kivételtől eltekintve felhők borították, legalább a leszállást vártam. Sajnos azonban az is csalódást okozott. A pilóta tökéletesen simán tette le a gépet, és semmi különös nem történt. Azon kívül, hogy a párizsi repülőtér jóval nagyobb a prágainál. Végtelen percekig tartott, mire a kifutópályától a kijárathoz gurultunk. Át a repülőtéren, várakozás a csomagra, taxi, szálloda.
Amint elfoglaltam a szobámat, máris siettem a recepcióra, hogy taxit rendeljek a központba. Franciaországban az ember egy apró problémába ütközik. A szállodai személyzet kivételével rendkívül nehéz olyan embert találni, aki beszél valamilyen idegen nyelvet. A taxisnak kínkeservesen próbáltam elmagyarázni, hogy a központig tartó út 46 eurójáról számlára van szükségem. Egyetlen értelmes nyelven sem értette, amelyen meg tudtam volna kérni erre. A társalgás végül nagyjából így festett:
- "Do you speak English?"
- fejcsóválás és az őshonos szavacskák makacs ismételgetése
- "Sprechen Sie Deutch?"
- ugyanaz a reakció...
- hmmmm "Gavaritě pa rusky?"
- még mindig semmi...
- „Na, gondolom, csehül sem értesz, mi? ...”
Szóval tökéletes challenge... számla nélkül nem térítik meg az utat, úgyhogy jött a kéz, a láb, a mutogatás... végül csak kiszedtem belőle azt a számlát. Huh.
Elsőként egyenesen az Eiffel-toronyhoz vitettem magam. Az lepett meg, hogy sokkal, de sokkal nagyobb, mint képzeltem. Lényegében bármiféle fényképet készíteni gondot jelentett, mert a lyukacsos szerkezet apró részletein kívül semmi más nem fért a keresőbe.
Na, beálltam a sorba, amely egyáltalán nem volt rövid. Igazából nem a jegyekért álltunk sorba, hanem a terrorizmus elleni átvizsgálásra. A pénztárnál aztán már nem volt senki. Megvettem a jegyet egészen a tetejéig, és nekiláttam várni a liftre. Olyasféle sínen járó kabin volt, amely a torony egyik „lábában” felvitt bennünket a második teraszra.
Innen a csúcsig lift járt, arra viszont meglehetősen kellemetlen sort kellett végigállni. Fent hideg volt, esett és fújt a szél. A kilátás ennek ellenére gyönyörű volt. Egyelőre még nem igazodtam el a városban. Cseh szót hallottam. A honfitársi közeledés reményében megkérdeztem egy középkorú pártól, megtalálták-e már a Louvre-t. A férfi megvetően nézett rám, mint valami idiótára, aki a piszoárnál keresi az öblítőt, majd kimérten kinyújtotta a karját: „A Louvre hát ott van.” Megköszöntem, és hozzátettem, hogy még csak 70 perce vagyok Párizsban, de azt hiszem, ez nem hatotta meg őket. OK. Jobb nem barátkozni. Elővettem a térképet meg az okos útikönyvet. És készítettem néhány képet – biztos, ami biztos, minden irányban.
Az utolsó terasznak, vagyis a torony harmadik és legmagasabb szintjének két emelete van. Az első fedett és üvegezett, de onnan lépcső vezet még feljebb, egészen a tetejére.
Ott egyebek mellett egy kis pezsgőbolt is van, ahol apró műanyag kelyhekbe töltik az italt, valahol 10 euró körüli áron. Azt mondom magamban, ha már itt vagyok, kirúgok a hámból – szép dolog az Eiffel-torony legtetején állva kortyolni egy kis gyöngyöző nedűt. A boltban egy kedves fekete vagy vegyes származású fiú volt, aki azon kevés párizsi közé tartozott, akikkel találkoztam, és folyékonyan beszéltek angolul. Az előttem álló vásárlók megvették az italukat. A férfi tartotta a bolt ajtaját. A fiatalember udvariasan és szinte kétségbeesetten megkért, hogy én is tartanám-e az ajtót. Állítólag már többször kért lentről ajtótámaszt, de még mindig nem hozták fel neki. A szél meg erős. Elmosolyodtam, megtartottam az ajtót, és kijelentettem, remélem, nem kell majd a következő vásárlóig ott várnom az ajtónál – az úgynevezett révészüzemmódban. A fiú felnevetett, és biztosított róla, hogy amint kitölti az italomat és beüti a pénztárgépbe, átveszi az ajtót.
Amikor leértem a toronyból, kinyitottam a térképet, és azon töprengtem, merre induljak. Úgy döntöttem, sétálok egyet a Szajna mentén a központ felé. Sajnos szemerkélő, majd közepes erősségű eső esett. Egy idő után átkeltem a folyón, és tévedhetetlenül a Louvre felé tartottam. Megérkeztem a Place de la Concorde-ra, ahol az egyiptomi Luxorból származó obeliszk magasodik, amelyet az ottani alkirály, Muhammad Alí ajándékozott Lajos Fülöp királynak. Innen már be lehetett jutni a Louvre kertjeibe, amelyeket az ember számos francia filmből ismer. Igazán gyönyörű kertek, tavacska szökőkúttal, előrébb egy kis diadalív, mögötte pedig már a Louvre az udvarán az elmaradhatatlan üvegpiramissal. Különösen az mulattatott, hogy a Louvre-on keresztül többsávos út vezet. Kicsit olyan, mint a Nemzeti Múzeum előtt a Vencel téren. A sokat bírált fő közlekedési ütőér. Hát valami hasonló Párizsban is van. És ha már a közlekedésnél tartok, ami Párizs útjain zajlik, az legfeljebb Pozsonyhoz hasonlítható, de még ahhoz is nehezen. Attól, hogy gyalogosként zölded van, az még egyáltalán, de egyáltalán semmit nem jelent! Tökéletes káosz.
Továbbmentem a rakparton a két szigetre. Először az Île de la Citére, ahol a híres Notre Dame-székesegyházat szerettem volna látni. Hát a harangozó ugyan nem volt ott, de a templom igazán impozáns látványt nyújtott.
Még azután is, hogy az ember minden oldalról körbejárja, lenyűgözi a roppant mérete és az összes szinten megjelenő apró részletek sokasága. Igazán erős élmény.
Folytattam az utamat a másik szigetre, az I'lle Saint-Louis-ra. Az útikönyv szerint itt, a Rue Saint-Louis en I'lle utcában, a 38 házszám alatt található egy étterem, ahol eredeti gall különlegességeket készítenek. Már eléggé el voltam csigázva, és jólesett volna valami harapnivaló, miért ne éppen egy gall étterem.
A pincér szerencsére beszélt angolul, és amikor az étlapot kértem, elmagyarázta, hogy ebben az étteremben nincs étlap, ő maga lesz az idegenvezetőm. Egyúttal egy különös pulthoz irányított, ahol a hordóból tetszőleges mennyiségű bort csapolhat az ember, ami benne van az árban, az étkezést pedig az asztalon kínálkozó előételek tetszőleges mennyiségével kezdheti. Különféle húsdaraboktól, kolbászoktól, pástétomoktól kezdve még sok-sok egyéb hozzávalóig. Így aztán visszafogottan kóstoltam mindenből egy keveset, főleg egy különös saláta ragadta meg a figyelmemet, vagy minek nevezzem, amelynek az alapja kuszkusz volt, az egész savanykás, és olyan dolgok voltak benne, amelyeket nem ismertem fel. De tényleg nagyon-nagyon jó volt. Később otthon megpróbáltam kuszkuszból valami legalább távolról hasonlót összehozni, hiába.
Miután a pincér megbizonyosodott róla, hogy már kellőképpen teleelőételeztem magam, hozott egy kosár zöldséget. A kosár szóval nem túlzok, valóban egy nagyobb gombászkosár méretű, zöldséggel teli fonott tál volt. Tetszés szerint. Na, kóstoltam ezt-azt, de sejtettem, hogy nem tanácsos túlzásba vinni, hiszen még mindig nem jutottunk el a főételig. Ezután a steakről kérdezett, én közepesen átsütött báránysteaket választottam. Egész jó volt, és a hasamban lakó medve már meglehetősen jóllakott. A műsornak azonban még nem volt vége. A pincér újabb tálat hozott, amelyen durva becsléssel 2 kg sajt volt, hétféle. Bevallom, a Niva vagy a sedlčanyi Pepa típusú túlérett sajtokért igazán nem rajongok. Így aztán olyat választottam, amely Madelandnak látszott, és nagyjából az íze is hasonló volt, aztán még egyet, amely külsőre a blaťácké zlato sajtra emlékeztetett, de jaj, az meg pont valamilyen nagyon penészes Pepa volt. Hát mit lehetett tenni. Ezután már valóban degeszre ettem magam, és a pincér desszertajánlatát – értsd: újabb kosár, ezúttal gyümölccsel – udvariasan visszautasítottam. A pincér automatikusan felajánlotta, hogy az úgynevezett desszertet kávéra cseréli, amit hálásan fogadtam. Az egész menü mindössze 38 euróba került, odakint pedig már besötétedett. Továbbindultam, már nem sok időm és erőm maradt. A Boulevard Saint-Germainről a Boulevard Saint-Michel felé vettem az irányt, azon pedig elgyalogoltam egészen a Luxembourg-kertig. Az már zárva volt, és a sötétben a kerítés mögött nem sokat lehetett látni. Még egy darabig kanyarogtam az éjszakai Párizson át a Boulevard Montparmasse-ra, aztán leintettem az első taxit, és visszavitettem magam a repülőtér közelében lévő szállodába.
Következett egy munkanap, amellyel nem untatom Önöket, talán csak azt jegyezném meg, hogy párizsi kollégáink nagyon kellemes és kedves emberek voltak, és az egész munkanap nagyon nyugodt, barátságos és hatékony légkörben telt.
A hazarepülés előtti utolsó párizsi estén azon gondolkodtam, hová is induljak. Két nap nem sok, és a szállodába is csak valamikor este hétkor jutottam vissza. A munkahelyemen egy kolléga azt tanácsolta, hogy azok közül, amiket még nem láttam, a Diadalívet érdemes felkeresnem. Így is tettem. A taxi a Diadalív felé vitt, de a szinte elviselhetetlen dugó miatt a sofőrrel könnyen és kölcsönös megelégedésünkre megegyeztünk, ismét mutogatva, hogy már egy térrel korábban, a Place de la Porte Mailot-n kitesz. A Diadalívhez gyalog mentem tovább.
Az Arc de Triomphe is meglepett a hatalmas méretével. Lebújtam az aluljáróba, ahol a jegyeket árulták, és felkaptattam a csigalépcsőn egészen a tetejére. Az igazat megvallva a Diadalívről nyíló kilátás legalább olyan festői, mint az Eiffel-toronyról. Ezen a napon már teljes egészében élvezhettem a modern Nagy Diadalívtől (Arc la Grande) a Diadalíven és az egyiptomi obeliszkes Place de la Concorde-on át a Louvre kis diadalívéig húzódó vonal látványát. Ugyanilyen gyönyörű a kilátás az Eiffel-toronyra vagy a Sacré-Coeur-bazilikával koronázott domb felé.
Igazán szép. Lementem, és továbbindultam az Elíziumi mezők (Champs Elysees) felé, ami, ahogy megértettem, olyasmi Párizsban, mint Prágában a Vencel tér. Fel-alá sétálgattam, és az útikönyv alapján beazonosítottam a híres helyeket.
És már eléggé meg is éheztem. Az útikönyv említést tett egy bizonyos híres étteremről, ahová állítólag más hírességek mellett a francia elnök is betér, a hely neve Fouguet's. Azt mondtam magamban, ha az elnöknek elég jó ez a kocsma, akkor talán nekem is elég jó lesz, és betértem egy kicsit megszellőztetni a céges bankkártyát. A kiszolgálás kiváló volt, a bor megfelelő, az étel elment. Egyszóval nem volt az a csoda, amelyre az ember számítana, különösen akkor, ha tisztességes ár-érték arányt keres. Ha az ár mondjuk a fele lett volna, túlzás nélkül el lehetne mondani, hogy tisztességes étterem.
No, elkortyolgattam a rozét, és azon töprengtem, merre induljak tovább. Már elég késő volt. Sötétben még végigjártam az egész Champs Elysees-t, egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy az útikönyv tanácsát követve bevállalom még éjszaka is a Diadalívet, de végül fogtam egy taxit, és a Sacré-Coeurnél tett megállóval a szállodába vitettem magam.
A bazilika előtti és körüli egész térség tele volt többnyire fiatalokkal, énekszó és jókedvű, hangos, mégis kulturált szórakozás hangjai hallatszottak. Valami felszabadult, szinte hippi hangulat csapott meg. Nálunk szokatlan és különös az ilyesmi.
Ez volt az utolsó megállóm Párizs központjában. Újabb munkanap, taxi, repülőtér, Ruzyně, főpályaudvar, vonat, és mindenütt jó, de legjobb otthon. Futólépésben letudott, kutyafuttában tett párizsi kiruccanás volt ez, de bízom benne, hogy azt a harmincöt éves kurvát még meglátogatom, és ezúttal hosszabb időre, a családommal együtt.
Ezt RIK az eredeti blog indulásának idején írta, nem minden információ állja meg a helyét a mai ismeretek fényében.