Extra szűz olívaolaj, kockára vágott szalonna, lilahagyma vagy salottahagyma, aranyszínűre pirítani, hozzáadni a gombákat (nálam kenyérgomba, porhanyósgombák, galambgombák, rókagombák), aranyszínűre pirítani, meglocsolni fehérborral, elforralni. hozzáadni az alaplevet, a sűrített paradicsomot, lepirítani, elforralni.
Hozzáadni a felvágott savanyú uborkát, az apróra vágott kapribogyót, sót, frissen őrölt fekete borsot. Mártássűrűségűre beforralni, hozzáönteni a tejszínt, és újra. A végén újhagyma zöldje vagy petrezselyem.
A Stroganovot rizzsel tálalják, de én ezzel nem értek egyet, a steakburgonya vagy a hasábburgonya a biztos befutó.
És most: hogyan is született a Stroganov-bélszín eredeti receptje? Hát senki sem tudja ... de:
A Stroganov egyszerűnek tűnő étel: marhahús, tejföl, egy kis mustár, manapság gyakran hagyma és gomba. Csakhogy az eredete egy kis arisztokrata detektívtörténet.
A történet egyetlen igazán biztos pontja az 1871-es év. Ekkor jelenik meg Elena Molokhovec orosz szakácskönyvében a „marhahús Stroganov módra, mustárral” receptje. És figyelem: se gomba, se hagyma, se tészta. Csak marhahúskockák, szegfűbors, vaj, liszt, alaplé, mustár, végül tejszín. Vagyis jóval visszafogottabb étel, mint amilyennek ma ismerjük.
És most kezdődnek a legendák.
Az első szerint a recept a Stroganov család, az egyik leggazdagabb orosz család házában született. Az orosz arisztokraták akkoriban rajongtak Franciaországért, franciául beszéltek, és gyakran alkalmaztak francia szakácsokat. Így az étel szép kompromisszumként születhetett: francia technika és mustármártás, a tejszín orosz szeretete. Nekem személy szerint ez a változat a kedvencem, mert kevésbé hangzik mesének, inkább a konyha hétköznapi történetének.
A második változat gyengédebb: az idős Stroganov grófnak állítólag már nem voltak jók a fogai, ezért a szakácsa apró darabokra vágta neki a húst, és lágy tejszínes mártásba rejtette. Ebben a szerepben hol Pavel Alexandrovich Stroganov, hol Alexandr Grigorjevič Stroganov jelenik meg. Történelmileg sántít, de az asztal mellett elmesélve remekül működik.
A harmadik nyom Odesszába vezet. Eszerint Stroganov gróf „nyitott asztalt” tartott a tisztességesen öltözött vendégek számára. Az étel tehát nem feltétlenül titkos házi specialitásként született, hanem nagyobb társaságnak szánt, praktikus arisztokrata fogásként: drága marhahús, könnyen adagolható, és egy mártás, amely összefogja az egész ételt.
A negyedik változathoz szakácsnév is tartozik: André Dupont. Állítólag Alexandr Stroganov grófnak főzött, és éppen az ő igényeire szabta az ételt. Csakhogy aztán felbukkan a történetben még egy francia szakács, Charles Brière. Ő 1891-ben benyújtotta a Stroganov-marha receptjét a L’Art Culinaire folyóirat szentpétervári versenyére. A Larousse Gastronomique ebből később arra következtetett, hogy Brière volt a feltaláló. A gond? A név és a recept már korábban is létezett. Így Brière inkább népszerűsítő volt, mint a recept atyja.
És aztán itt van a szinte mesébe illő szibériai történet: a hús annyira fagyott volt, hogy csak vékony csíkokra lehetett vágni. Szép kép, de a tejszínes mártást nemigen magyarázza. Inkább legenda, mint történelem.
A legvalószínűbb válasz tehát nem egyetlen név. A Stroganov aligha egyetlen híres pillanatban született, amikor a szakács felkiáltott: „megvan!”. Inkább hosszú időn át főzték az orosz nemesség körében: francia szakácsok, orosz alapanyagok, tejszín, mustár, marhahús egy gazdag háztartás számára. A nevét a Stroganovoktól kapta, a szakácskönyvek feljegyezték, az éttermek tovább terjesztették.
Az 1917-es forradalom után az orosz emigránsokkal Kínába utazott, majd Európába és Amerikába. Ott kapott gombát, hagymát, tésztát, paprikát, bort, konzervleveseket és ezernyi házi változatot.
És így a Stroganov tulajdonképpen pontosan olyan, amilyenek a híres receptek lenni szoktak: egy kis tény, egy kis családi legenda, egy kis emigránsbőrönd és sok jó mártás.
Források: Tasting History / Molokhovec 1871, Bon Appétit, Grainews, LARED21, All The Things We Eat, áttekintésként a Wikipedia is.