Anna nem dolgozik itt régóta, és Michal mindig sokat segített neki. Nem tudott haragudni rá. Tulajdonképpen ő állt most itt a legközelebb hozzá. Összepakolta a holmiját, és elindult a megállóba.
Odakint sötét volt, a levegő még mindig kissé szokatlan. Anna csak nemrég költözött ebbe a városba. Az emberek kicsit másképp beszéltek itt, mint odahaza, más illata volt a levegőnek, és valami különös csend ülte meg a várost. Persze, csilingelnek a villamosok, zúgnak az autók, repülők morognak az ember feje fölött, mégis más. Valahogy érthetetlenül csendesebb.
Mennyi időbe telhet, mire otthon érzed magad egy egészen más városban? És egyáltalán akarod, hogy ott otthon érezd magad? Nehéz megmondani.
A megállóban Annán kívül ilyenkor már nem volt senki. Egyedül volt, és ennek tulajdonképpen egy kicsit örült is. Annyira fáradt volt, hogy ugyan mit is mondhatott volna bárkinek?
Megállt az éjszakai busz, Anna felszállt. Nem voltak sokan, Anna mégis úgy érezte, hogy mindenki őt nézi. Amióta ideköltözött, ez az érzés kísérte. Mintha mindenki tudná, hogy ő más. Ellenségesnek tűntek a pillantások. Kilyukasztotta a jegyét, és nem foglalkozott tovább az utasokkal. Kibámult az ablakon.
Más ez a város. Van itt folyó, de másféle folyó. Sok a kőburkolat, de más, mint odahaza. És csend van.
A következő megállóban felszállt egy férfi. Ötven körül lehetett, és a mobilját bámulta. A M.A.S.H. régi epizódjait nézte, történeteket egy Koreában működő amerikai katonai tábori kórházból. Hawkeye Pierce éppen knock-knock játékot játszott Trapper McIntyre-rel.
### Kopp kopp. ###
Annának eszébe jutott, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem érti ezt az amerikai viccet.
Knock knock.
Ki az…
Ők jól szórakoznak rajta, de Anna sosem találta viccesnek. Nem érthetünk mindent, és soha nem is fogunk.
Késő este van, és még körülbelül 8 megálló vár rá. Fáradt. Időnként elbóbiskol.
Ekkor a gyerekkoráról álmodik.
Ő és szeretett húga, Klára kislányként a nagymamánál és a nagypapánál nyaralnak vidéken. Nagymama zöldséglevest fog főzni. Nagymamának és nagypapának a legtöbb hozzávaló megvan a kertben. Tyúkok, nyulak, füstölő, amelyben nagypapa éppen most, Anna álmában sertésoldalast füstöl, Klára és Anna pedig versenyeznek, ki hozza be hamarabb nagymamának az ágyásból a levesbe valót.
A hagymát, amely már szép sárga, és a szára is szárad, a sárgarépát, amelynek a levele sosem árulja el, mekkora lesz. A közvetlenül a föld fölött látható kis kört kell keresni. Minél vastagabb, annál nagyobb lesz a répa. Kivéve persze, ha kihúzod, és egészen picike, rövidke.
Klára mindig a káposztáért vagy a cékláért szaladt. Azok nagyobbak voltak, és Klára mindig nyert. Ha pedig nem, Anna hagyta volna győzni a húgát.
Ez az emlék felébresztette Annát.
Hiszen Klára hozzám költözik, már egy hét múlva. Fel kell hívnom.
Anna megkereste Klára számát a névjegyzékben, és hívni kezdte.
### Álmodás ###
Amikor az ember álmodik, meglehetősen különös dolgok történnek. Olyasmik, amiket nem lehet irányítani, csak érzéseket élünk át. És éppen ez történt Klárával. Ezt élte át:
Járom a várost. Az én városomat. Nem tudom, miért, de a bevásárlóközpontba megyek. Nem tudom, mit kell ott keresnem, de valami alvó tudatom mélyén azt mondja, hogy muszáj. Nem lehet ellenállni neki.
Körbe-körbe járok a központban, de nem találok kiutat. Nem tudom, miért vagyok ott. Megyek tovább. Az idő mintha egyre lassulna, és egyre világosabb, hogy a feladat teljesíthetetlen. De bár nem tudom, miért, még mindig ott járok, keresem a kiutat. Hiszen tudom, hol a kijárat, de ebben az álomban nem sikerül megtalálnom. Már majdnem pánikba esem, de a kijárat sehol.
A bevásárlóközpont előtt hagytam a babakocsit a pici kislányommal. Ez az a rettegés, amely álmomban üldöz. Ki kell jutnom a kislányomhoz. Biztosan történt vele valami.
Különös kétség lopózik a gondolataimba. De hiszen ez a bevásárlóközpont már nincs is itt. Hogy lehet, hogy benne vagyok?
Mert álmodom.
De miért kell álmomban itt lennem? Nem Annát, a nővéremet keresem itt?
Nem tudom.
Klára egyszer csak mintha felébredt volna.
Ismeritek azt az érzést, amikor az éjszaka közepén
felébredtek? Azt hiszitek, hogy ébren vagytok, de nem tudtok megmozdulni? Nem tudtok megszólalni.
Klára ismerte ezt az érzést, mégis minden alkalommal ijesztőbbnek tűnt neki.
Azt mondogatta magában: Mindjárt elmúlik, eddig mindig elmúlt. De ezúttal egészen más volt az egész. Érthetetlenül valóságosabb.
Érezte, hogy fáj a feje. Érezte, hogy nehezen lélegzik. Ez még soha nem fordult elő vele alvási paralízis közben. Erős fülzúgást kezdett érzékelni. Úgy érezte, nyitva van a szeme, mégsem lát semmit.
Közben valahol legbelül azt érezte, hogy ami történik, az borzasztóan nincs rendben, de nem tudott rájönni, pontosan mi az.
Fáradt volt, álmos volt, de ébren, talán. És még mindig nem tudott megmozdulni.
Megpróbálta megmozdítani az ujjait.
Tartott valamit.
Csörögni kezdett a zsebében a mobil. De nem tudott a zsebéhez nyúlni.
A mobil csengett.
### Hamarosan ###
Újabb megálló. Egy szemmel láthatóan részeg férfi szállt fel a buszra, olcsó cigaretta bűze áradt belőle.
Anna a telefont hallgatta. Csak csengett és csengett, és senki sem vette fel.
Anna kétszer a kijelzőre koppintott, hogy megszakítsa a hívást. Már elég késő van, Klára valószínűleg alszik.
„Я зателефоную Кларі завтра,“ mondta magának Anna, és hangosan is kimondta.
Ekkor a felszálló részeg elvörösödött, és nekiesett Annának.
„Szóval te Ukrajnából jöttél. A mi adónkból élsz. Takarodj vissza Ukrajnába.”
A mobilozó férfi felpillantott. Egy pillanatra. Aztán megint a képernyőre nézett. Más sem kelt a védelmére.
Anna ismerte ezt, nem először történt meg. Maga elé nézett, és várta a következő megállót.
A busz megállt. Leszállt, nem reagált, és teljesen üres fejjel gyalog indult haza.
Itt nem bombák röpködnek, hanem gyűlölet.
Anna hazaért, átöltözött, és bezuhant az ágyba.
Már csak egy hét, és itt lesz Klára. Itt leszünk egymásnak, a pici Alinkával együtt.
### A telefon elhallgatott. ###
Klára még mindig arra várt, hogy meg tudjon mozdulni. Csakhogy már kezdett emlékezni, mi történt előtte.
Üvöltöttek a szirénák. Légitámadás. Éjszaka.
Egy szál hálóingben felkapta a pici lányát, és lerohant a nyolcemeletes lakóház lépcsőin, hogy elbújjon az óvóhelyen vagy a metróban.
Nem ért oda időben. Kezdte felfogni a valóságot.
Egyszer csak megmozdult valami. Klára fölött valaki mintha leemelt volna valamilyen fedelet. Elvakította a fény, a megkülönböztető jelzések villogása, és sípoló fülében meghallotta a szirénákat.
Ezúttal másféle szirénákat. Hirtelen meg tudta mozdítani a kezét.
Megpillantott maga fölött egy mentőembert. Egy sisakos fiút, a tűzoltók és mentőalakulatok fényvisszaverő ruhájában.
„Asszonyom, adja ide a gyereket. Adja ide a gyereket.”
Klára felemelte a karját, és átadta a mentőalakulat tagjainak a kislánya hideg testét.
Könny szökött a szemébe.
A pici Alinkája, akit a romok alá temetve még mindig a mellkasán tartott, halott volt.
### Kopp kopp ###
Klára szeme könnyes volt. Nem sokat hallott, de tudta, hogy számára véget ért a világ.
Miért nem ment el a kislányával Annával együtt?
Itt volt neki Olexandr, aki Maďarnál irányította a drónokat, és büszke volt rá. Nem mehetett el Alinkával, amíg ő életben volt. Ez volt az otthona, a hazája, a népe. De miután Olexandr elesett, már nem sok minden maradt. Úgy döntött, Annához költözik egy idegen országba. Hamarosan. Nem elég hamar.
A mentőember felé nyújtotta a kezét, és segített neki kiszabadulni a romok közül.
Megkapaszkodott benne.
Aztán jött egy villanás. Csak egy villanás, többé semmi.
A hatalmas robbanást már sem Klára, sem a mentőalakulat tagjai nem hallották.
A második siklóbomba ugyanoda csapódott be.
Kopp kopp.
### Double tap ###
*Double tap (a cseh katonai és biztonsági szaknyelvben kettős csapásnak vagy követő csapásnak nevezik): olyan „taktikai” eljárás, amelynek során az első támadás után rövid időn belül második támadást intéznek ugyanazon célpont ellen. Terrorista módszer, amelyet Oroszország újra meg újra alkalmaz Ukrajna polgári lakossága elleni támadásai során.